Sokáig nem éreztem magam jól a saját életemben.
Állandó szorongásban éltem.

Szorongó gyerek voltam, és szorongó fiatal.
Nem tartottam magam képesnek az életre. Nem hittem el, hogy meg tudok állni a saját lábamon.
Amikor családom lett, ez a belső feszültség még erősebbé vált.

Apám korai halála miatt nagyon fiatalon maradtam egyedül a félelmeimmel.
A szorongásom kapcsolatfüggőségbe menekült.
Kívül próbáltam kapaszkodókat találni, miközben belül egyre bizonytalanabb lettem.

A keresés

Már fiatalon volt bennem egy belső késztetés, hogy keressek valamit.
Nem tudtam, mit keresek – csak azt éreztem, hogy van valami, amit meg kell találnom, és nagyon különleges.

Elkezdtem önismereti tanfolyamokra járni.
Ott találkoztam először olyan gondolatokkal, tapasztalatokkal, amikkel addig soha.
Megéreztem, hogy van energia, hogy léteznek mélyebb rétegek, hogy a világról és önmagunkról egészen másképp is lehet gondolkodni.

Mégis azt éreztem, hogy ezek csak darabok.
Mintha egy nagy egész részleteit látnám, de maga az egész nem állt össze.
És nekem pont ez hiányzott.

Elindultam keresni valamit, amiről azt hittem, hogy majd rendbe tesz.
Hogy ha azt elérem, akkor végre elég jó leszek.

Utólag látom, hogy eleinte nem jó irányba mentem.
Nem oda vitt, ahová valójában vágytam.

A felfújt én és az összeomlás

Közben kialakult bennem egy kép arról, hogy „ki vagyok”.
Egy olyan énkép, ami arra épült, hogy keresek, fejlődöm, tudok dolgokat.

Ez a felfújt énkép sokáig elterelte a figyelmemet arról, hogy valójában mennyire szorongok magam miatt.
Amíg benne voltam, nem éreztem olyan erősen azt a fájdalmat, hogy nem vagyok jó, hogy nem érzem magam biztonságban az életben.

Ez az én adott egy keretet – egy álkeretet –, ami ideiglenesen megtartott.
Nem éreztem magam folyamatosan nyomorultul.

De ez a keret nem volt valódi.
És amikor összeomlott, minden, amit addig eltakart, egyszerre felszínre került.

Az első összeomlást egy egészen egyszerű életesemény indította el.

Elvittem a feleségemet egy spirituális helyre, mert azt szerettem volna, hogy átéljen valami szépet.
És ő valóban átélt. Könnyedén, erőlködés nélkül.

Én viszont semmit nem éltem át.
Pedig azt gondoltam, hogy majd én mit fogok ott tapasztalni, milyen mély élményem lesz.

És ott, akkor hirtelen rájöttem valamire.
Hogy ez az egész „lufi”, amit magamban felfújtam, valójában üres.
Hogy aki nem fújta fel magát, az ott tudott lenni. Jelen tudott lenni. Át tudott élni.

Ez nagyon fájt.
Napokig feküdtem, sírtam.

Akkor még nem tudtam, mennyire fontos felismerés ez.
Csak azt éreztem, hogy valami bennem teljesen összeomlott.

A fordulópont

Az első összeomlás után lassan elkezdett valami átrendeződni bennem.

Rájöttem, hogy nem többnek kell lennem, hanem kevesebbnek.
Nem több tudásra van szükségem, hogy „csilloghassak”, hanem arra, hogy megnyíljak. Hogy magam legyek.

Elkezdtem érteni, hogy nem hozzáépíteni kell magamhoz, hanem lebontani mindazt, ami nem én vagyok.
Akkor még nem tudtam ezt ilyen tisztán megfogalmazni, csak azt éreztem: ez a legfontosabb irány.

Később jöttek újabb hasonló felismerések.
Olyan énrészek váltak láthatóvá bennem, amiket addig működtettem, de nem láttam, mert bennük éltem.

Egyre világosabb lett, hogy nem azt kell megtalálnom, aki „leszek”, hanem azokat a részeimet kell felismernem és elengednem, akik nem vagyok.

Én ezt mindig úgy fogalmaztam meg magamnak:
haza kell találnom.
Oda, ahonnan már nem lehet kidobálni semmit.
Ahol nem kell szerepet tartani.
Csak jelen lenni.

A saját út és a munka kialakulása

Ezzel párhuzamosan elkezdődött bennem egy másfajta figyelem is:
egy önmegfigyelés, ahol a világ történései, a kapcsolataim, a helyzeteim tükröt tartottak.

Megjelentek olyan belső utak és tapasztalások is – köztük sámáni jellegűek –, amelyek olyan rétegekbe vittek le bennem, ahol addig soha nem jártam.

Megjelentek tanítók akik már ezt az utat segítették.

Nem „különleges élményeket” kerestem bennük, hanem megértést.
És azt vettem észre, hogy ezek a tapasztalatok valódi felismeréseket hoznak:
megmutatják, hol feszülök, hol menekülök, hol hazudok magamnak, hol szorít egy régi félelem.

És ami még fontosabb:
nemcsak meglátták velem ezeket, hanem segítettek oldani is.

Idővel elkezdett kirajzolódni bennem egy folyamat:
hogyan lehet észrevenni egy belső működést,
hogyan lehet benne maradni,
hogyan lehet lemenni a mélyére,
és hogyan lehet elengedni azt, ami ott tartja fenn a szenvedést.

Ebből alakult ki az a szemlélet és munkamód, amit ma is használok.
Először magamon működött.
Aztán azoknál is, akik hozzám fordultak.

Nem azért, mert én tudok valamit.
Hanem azért, mert a folyamat önmagában működik, ha valaki elég őszinte és elég bátor hozzá.

Miért csinálom ezt?

Azért, mert hiszem – és saját tapasztalatból tudom –, hogy
az emberek többsége nem rossz.
Nem elromlott.
Nem hibás.

Sokszor csak eltévedt.
Beleragadt félelmekbe, régi történetekbe, tanult szerepekbe.
És közben azt hiszi, hogy ez ő maga.

Pedig ez nem a valóság.

És azt is hiszem, hogy van út.
Van visszaút.
Van hazafelé vezető út.

Nem könnyű út.
De valódi.

Ha ezért vagy itt

Ha azért jutottál ide, mert:

• túl sok benned a szorongás
• nem érzed magad önazonosnak
• elfáradtál a szerepekben
• érzed, hogy több van benned, de nem tudod, hogyan juss el oda
• már fáj – és végre mozdulnál

akkor lehet, hogy van dolgunk egymással.

Nem ígérek gyors megoldást.
Nem ígérek „pozitív gondolkodást”.
Nem ígérek megvilágosodást.

Csak egy dolgot tudok ígérni:
őszinte figyelmet, valódi jelenlétet, és egy olyan folyamatot, amely segíthet visszatalálni önmagadhoz.

Mert hiszem, hogy
nem vagy rossz,
nem vagy elromolva,
lehet, hogy csak eltévedtél.
És ha szeretnéd, van út hazafelé.